Gyermekként leszünk valakivé, lesz egy világnézetünk és elhelyezzük magunk a világban. Ki bankár vagy vezérigazgató, ki nővér vagy orvos. Én tudtam, hogy segíteni szeretnék másoknak. Azt hiszem, harminchat éves koromra elmondhatom, képes vagyok vigaszt nyújtani másoknak, de útközben elveszítettem Önmagam. Elveszítettem gyermeki hitem a világban. Meg kell újra találjam, hogy értelmet nyerjen újra minden.

Kislányként az iskolában sokat bántottak. Volt, hogy azért mert megvédtem valakit a többiekkel szemben, de volt, hogy a külső miatt csúfoltak. Megtapasztaltam több ízben, milyen amikor megbámulnak az utcán, az iskolában. A gyerekek nem kérdeztek csak bántottak a szavaikkal. 
Nem szerettem gyerek lenni. Tizenkét éves korom óta az anyaságra készültem. Tudtam, hogy három gyermeket szeretnék és nagyon határozott elképzelésem voltak a felnőtt életemről. 
Miért? – kérdezi egy hang és én kíváncsian nézek körül majd rájövök ez az én belső hangom, belső vezetőm , én magam vagyok! 
Láttam minden féle felnőttet. Volt aki viselkedése tetszett és azt gondoltam ezt én is így csinálom majd. Aztán volt olyan felnőtt akinek a viselkedésére azt mondtam soha nem akarok ilyen lenni. Ezek a minták alakították formálták az én elképzelésemet a felnőtt létről, az anyaságról.
Egész egyszerűen tudtam mit kell tennem, mit szeretnék. A középiskolában majd később a munkahelyemen is sok konfliktust vállaltam magamra a másik védelmében de mivel a legtöbbször magamra maradtam, lassan elveszítettem azt a harcos kislányt aki kiáll a védtelen mellett. És megtanított arra hogy segíteni csak annak lehet aki meg kér rá. Sokáig tartott és lassanként építettem ezt le magamban mert nagyon vágytam az emberek elismerésére a szeretetükre. 
Miért?- hallom ismét a hangot, a tudatalattim hangját. 
Korán találkoztam a halállal. Nagypapám mikor meghalt hét-nyolc éves voltam. Láttam a ravatalon ahogy ott feküdt, a felnőttek nem akarták hogy mi lássuk és azt hitték ez így is van. De egy gyerek mindig kíváncsi, főleg ha valamit titkolnak előtte. Mi belestünk a csukott ajtó ablakán. Mintha aludt volna, egész egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy már nem él. Nem tudtam levenni a szemem a mellkasáról és vártam mikor mozdul, mikor emelkedik már meg, hiszen csak alszik, olyan békés az arca. Most már tudom, nem is tudtam feldolgozni csak elfojtottam magamban a feltörő érzéseket, amik később más frusztrációkban meg is jelentek az életemben, mint a haláltól való félelem, és félelem attól, hogy elveszítem a szüleim. Kerestem az élet értelmét, hisz mi értelme, ha csak ennyi az egész. 
Miért? – Már vártam a kérdést.
Mi értelme van itt lennünk a földön ha nem szeretünk ha nem szeretnek? Mi értelme, hogy a szüleink dolgoznak, házat építenek de eközben nincsenek a gyerekeikkel. Mi értelme ha nem lehetek önmagam mert meg kell felelni mindenkinek!
Tizenhat éves koromra sokat tapasztaltam, talán többet is mint egy velem egykorú tini. Sokat bántottak, tapasztaltam, felnőttem. Az időm jelentős részét töltöttem kórházban, megműtöttek többször, meghaltak a mellettem lévő ágyon, meghalt egy nagyon kedves barátom. 
És mikor a legmélyebben voltam, nem volt veszíteni valóm, találkoztam a gyermekeim apjával. 
Miért? – hallom ismét a kérdést, de már tudom is a választ. 
Amikor már elértem a sötétség legsötétebb bugyrába, épp a szobámba ülve gondolataim olvasgatva, amit a naplóban jegyzeteltem, rájöttem, hogy nincs ez így jól. Így valóban nincs értelme az életnek. Tizenhat évesen a négy fal között ülve várom a halált? De miért? Hiszen soká jön még, ezt éreztem, akkor hát jöjjön az élet! S ahogy nyitottam az élet felé, nyitott az élet is felém új kalandokkal, új emberek megismerésével.
Az élet megadta a három gyermekem, akik érkezését tudtam, vártam. S mindeközben nagyon sok emberrel volt alkalmam megismerkedni, beszélgetni, tanulni.
Miért?
Mert elég nyitott voltam ahhoz, hogy beszélgetésbe elegyedjem idegenekkel, meghallgassam őket. Voltak rossz tapasztalatok, amik a maguk rossz mintájával tanítottak, hogy én ne legyek olyan vagy változtassak rajta. Voltak olyan helyzetek ahol lehetőséget kaptam a saját érdekeim megvédésére, de sajnos sokszor elbuktam. Volt olyan is amikor egy nem várt helyzetben kaptam égi jelet. Egy idős nénivel szóba elegyedtem az éppen aktuális kórházi bent fekvésem alkalmával. Miért ne tettem volna, mindig is ezt tettem. Akkor már a két nagyobb gyermekem megszületett, de még picik voltak és mentem volna haza. Kiderült erről a néniről, hogy a férje pap, hozzá teszem ebben az időben volt egy kis megingásom az egyházakat irányítókban, mégis találkoznom kellett vele, vagy éppen ezért sodorta felém az élet. Egy mondata a mai napig sokszor eszembe jut: soha ne változz meg!
Miért?
Nem tettem semmi különöset. Meghallgattam, meséltem az életemről és elmondtam a véleményem, tapasztalatom azokban a témákban amik felmerültek. Elmeséltem neki, hogy mostanában miért nem járok templomba, hogy számomra az az álszentség amit ott tapasztaltam milyen távol áll tőlem, nem tudok vele azonosulni, zavar, ezért inkább nem is megyek. Igyekszem máshol megtalálni azt amiből tanulhatok ami tanít engem ami ugyan úgy az Isteni útmutatás.
Mind három gyermekem nagyszerű tanító számomra és igyekszem én is tanítani nekik azt amit én már megtapasztaltam. A legnagyobb tanításokat elsőszülött fiam adja számomra!
Miért? – jön ismét a kérdés amit már vártam. 
Pici kora óta tudtam, hogy ő más mint a többi kisgyerek. Sokkal felnőttesebb volt, sőt bölcsebb. A mozgásával mindig is voltak problémák de csak nyolc éves volt mikor kiderült a betegsége neve, kilenc évesen lett mozgássérült és tíz évesen kapta meg az első tolószékét. 
De tanít a lányom is nap mint nap. A türelemre, a benne rejlő erőre. Volt már rá példa hogy ő vigasztalt. Nagy segítségem, támaszom ő még akkor is ha közben néha harcolunk.
Kisebbik fiam is nagy célokkal érkezett. Tanítja az egész családnak a szeretet fontosságát a félelmek nélküli életet. Négy éves még csak de a felnőttek körülötte tátott szájjal figyelik a mondatait mert elképesztő dolgokat TUD! Sokszor érdekes, hogy nem is értik meg elsőre a felnőttek, nem tudják hova tegyék, ekkor én egy-két mondattal kiegészítem akkor már nem támadásnak veszik, de elsőre sokszor nem tudnak mit kezdeni egy gyermek bölcsességeivel. Nem egyszerű nekik sem elfogadni, feldolgozni ezt a helyzetet ami a bátyjukkal történik.
A nagyfiammal való sok orvoshoz járás, kórházi bent fekvések alatt sok emberrel találkoztam, beszélgettem. 
Miért? 
Mert egyszerűen jólesett. Én így gyógyítottam a lelkem. Sokszor tapasztaltam, hogy segítettem egy kedves szóval egy mosollyal, de volt hogy a történetünk elmesélése segített más színben láttatni saját helyzetüket.
Jó érzéssel töltött el, hogy abban a pillanatban jót tehettem egy idegennel, akivel soha többé nem találkozunk. De segített nekem is kibeszélni magamból, így láttam-hallottam másként azt ami velünk történik. Olyan hirtelen cseppentünk bele egy olyan világba amiről az ideáig semmit nem tudtam, hogy először nehéz volt mit kezdeni az érzésekkel a látottakkal.
Más látni egy kerekes székes embert, gyereket az utcán, mint köztük élni.
Miért?
Most nem válaszolok azonnal. Ízlelgetem, formálgatom a gondolataim kavalkádját. 
Addig amíg nem él benne az ember könnyű kirekesztenie az életéből, velem ez soha nem történhet meg. Könnyebb homokba dugni a fejünket és úgy tenni mintha nem is létezne. Elmegyünk mellette, egy pillanatra talán át fut az agyunkon, szegény, aztán megyünk is tovább mintha nem is lett volna ott. Vagy egyszerűen könnyebb félre fordítani a fejünket, mint megkérdezni miben segíthetek?
Miért?
Mert sokkal könnyebb úgy tenni, hogy egy probléma nem is létezik és valahogy majd csak megoldódik, mint odaállni és azt mondani, segítek.
Különös dolog történik. Felismerések hada tör rám ahogy ezeket végig gondolom. Az elmúlt évek eseményei, hogy be kerültünk egy eddig számunkra ismeretlen világba, feldolgozni, elfogadni, az úton haladva az önbecsülésem porrá lett! Elveszítettem nőiségemben, anyaságomba vetett hitem és elveszítettem, önmagam. 
Miért?
Szembe kellet néznem azzal amit addig könnyebb volt nem látnom és vele soha nem történhet meg elgondolásba ringatni magam. Én most már látom, érzem, hogy egy sérült gyermeket még nehezebben enged el az ember. Még kevésbé bízom meg bárkiben, hogy ugyan úgy tudna vigyázni rá mint én az anyukája. Miért is tudná. mit kell neki mondani, ha elesik, miért is tudná mit kell tenni, mi a jó neki. Lelkiismeret furdalásom támadt, ha nem voltam mellette, mintha elárultam volna. Pedig amikor nem vele voltam is mindig ő járt a fejemben, hogy segíthetnék neki?! Miért engem választott anyukájának? Miben vagyok más mint a többi anyuka hogy ő adatott nekem.
 Ma mégis rájöttem, az évek alatt sok ajtó zárult be mögöttem, de megláttam egy kétszárnyú ajtót kinyílni magam előtt, ami már régóta vár rám, de eddig háttal álltam neki, búsulva a bezáródott ajtókat látván. 
Miért? 
Mintha egy szemkötő hullott volna le a szememről vagy mély álomból ébredtem volna, és körbe nézve értem meg nincs miért bánkódnom hiszen csodálatos embereket ismerhettem meg az elmúlt hónapokban.   
Megtaláltam azokat akik megértették azt, hogy nem sajnálatra vágyom. Tudják, mert átélik ők is, hogy egyszerűen csak szeretném megtalálni önmagam.
Miért?
Mert elveszetnek érzem magam, nem találom a helyem a nagyvilágban. Én nem csak anya vagyok aki nevel egy sérült gyereket és még másik kettőt.
Én tenni szeretnék, ha csak egy kedves szóval vagy érintéssel. Sok tanítóra leltem magam körül akik ebben segítenek megtalálni az egyensúlyt. Legnagyobb tanítóim a gyermekeim! Döbbenek rá ismét.
Miért?
Ők nem tanításnak élik meg és tudtukon kívül tanítanak, de segítenek megtartani az egyensúlyt a gyermekeim és az idegeneken való segítés között. Teszik ezt úgy, hogy a fejemre koppintanak ha úgy érzik több időt töltök egy idegennel mint velük. De nekik is meg kell tanulniuk a másiknak való segítés őket, minket tesz jobbá, persze betartva néhány „szabályt”. Miért gondolják sokan, hogy egy gyerektől nem tanulhatunk. Láttam gyermekeket kerekesszékben ülve olyan kedves és bölcs tekintettel amit sok felnőttben nem találok meg. Rám néz és tudom, hogy sokkal többet tud mint amit gondolok és megérti az érzéseimet. Elképesztően hangzik és talán csak az érti aki már átélte, de valóságos.
Most nem kérdezed, hogy miért?
Nem tudom, elgondolkodtam.
Már nem félelmetes a magam gondolataival szembe nézni. Úgy szemlélem a gondolataim mintha egy képeskönyvet nézegetnék amiben a képek a saját feltörő gondolataim. Miért is félnék tőlük, hiszen ez is én vagyok. Megvizsgálom őket. Egy-egy gondolaton elidőzöm, megszemlélem megrágom hogy is volt. És persze vannak gondolataim, amik még a mai napig felzaklatnak, esetleg feldühítenek de tudom már őket kívülről szemlélni. Sokat segít válaszokat kapni a miért kérdésekre.
Amikor kiderült a nagyfiam betegsége egy nagyszerű tanácsot kaptam: mindig csak a közeljövőben gondolkodj soha ne nézz messzire, mi lesz ha… Sokszor eszembe jut, sokat segített a jelenben maradnom, a jelent megélnem, hiszen olyan hamar elrepülnek az évek és ha nem élem meg a jelent hova tekintek vissza?
Miért?
Amikor azon kezdtem gondolkodni hogyan fog alakulni sérült gyermekem jövője, kétségbe estem, mi lesz vele ha én már nem leszek. Szomorú lettem amit a gyermekeim egyből megéreztek és az én érzéseim elbizonytalanították őket is.
Egy alkalommal amikor vizsgálaton voltunk és a Neurológus felvetett egy betegséget ami lehet a kisfiamnak is, nem tudtam tartani magam és előtte sírva fakadtam. Az a sok feszültség, bizonytalanság a fiam betegségével kapcsolatban az évek alatt felhalmozódott, akkor kitört belőlem. A doktornő ki is küldte a fiamat, ne lásson engem sírni. Amikor kissé megnyugtatott, megtörölgettem a szemem, kimentem a fiamhoz, nagyon megdöbbentem. A nyolc éves fiam szemébe nézve aggodalom és haragot láttam. Mondta is, anya miért siratott meg ez a néni? Mindjárt vissza megyek és jól megmondom neki, hogy ne sirasson meg téged. Anya jól vagyok nincs semmi bajom, minden rendben lesz.
Mintha áramütés ért volna. Nem lehet, hogy ő vigasztal engem. Nekem kell az ő támaszának lennem, nekem kell őt segítenem. Akkor fogadtam meg hogy soha többé nem bizonytalaníthatom el abban hogy erős vagyok és számíthat, támaszkodhat rám.
Miért?
Mert itt és most ezen a földön én vagyok az ő anyukája és ezt kell hogy érezze. Nem szabad, hogy azt érezze neki kisgyermekként a saját problémáin kívül meg kell védenie az anyukáját is.
Miért?
Mert addig amíg így érez nem fogja tudni élni a saját életét. Nem fog tudni döntést hozni anélkül, hogy ne lenne ott az a kérdés: mi lesz anyukámmal? Ezt nem engedhetem.